Könnyen eshetünk abba a tévedésbe, hogy a hagyományőrzés kötelezően bugyuta nosztalgiát jelent. Mintha a nemzeti identitás fenntartásához feltétlenül fel kellene adnunk például az okostelefont, és petróleumlámpa fényénél kuporogni a döngölt padlójú vályogházban, és látástól vakulásig, jobbágyi szorgalommal róni a határt.

​Természetesen senki sem várja el, hogy Messenger helyett füstjelekkel kommunikáljunk, vagy az autópályát lecseréljük a poros szekérútra.

A szuverenitás és a nemzeti karakter fokmérője nem a technikai fejlődés elutasítása, hanem az, hogy a XXI. századi digitális zajban marad-e bennünk még némi közösségi tartás.

​A száz évvel ezelőtti ősök szellemisége nem arról szól, hogy bő vászongatyában mezítláb járjunk a harmatban, hanem arról a belső iránytűről, amely akkor sem hagyott cserben minket, amikor a történelem viharaiban éppen eltörölni próbáltak minket a környező birodalmak.

A konzervatív szellemiség nem a múlt pátoszos imádata, a pántlikás külsőségek felmutatása, hanem annak az ökölszabálynak a megértése, hogy a modernitás és a pénz imádata dominálta világunkban csak az a közösség maradhat meg nemzetként, amely pontosan tudja, honnan jött és hová tart.

Vagyis nem az a cél, hogy úgy éljünk, mint a száz évvel ezelőtti ősök, hanem az, hogy átmentsük az ő szellemiségüket és értékeiket a mába és a jövőbe.

(éf)